"Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…
Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.
De nem ez a legnagyobb problémánk.
A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.
És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.
Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak?
Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el?
És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.
Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…"
Már nagyon vártam a folytatását az Obszidiánnak, így amint megjelent, meg is rendeltem Karácsonyra. Viszont a borító nekem nagyon nem tetszik. A srác nekem nem Daemon, a csaj pedig nagyon messze van a 17 (könyörgöm, tizenhét!) éves Katy-től...
Nem kellett csalódnom a történetben, bár kicsit unalmasabb volt az előző kötetnél. És hogy Katy félig földönkívüli lett? Nekem fura... De állati! Most már ha összeköltöznek Daemonnel nem kell villanyt kapcsolniuk...
Katy-t most még jobban bírom, mint eddig. Főleg, amiért már nem csak könyvmoly, de lábtyűgyűjteménye is van! Na meg még mindig nem akar egy tehetetlen hősnő lenni. Mindig tenni akar valamit, hogy megvédje a szeretteit.
Daemon most még szexibb, hogy nem akar mindig bunkó seggfej lenni, és inkább húzza Katy agyát, hogy a lány vallja be neki, hogy őrülten, mélységesen, visszafordíthatatlanul és ellenállhatatlanul szerelmes a srácba.
Blake-re a kezdetektől fogva gyanakodtam. Tudtam, hogy valami nem stimmel vele, és még azt is sikerült eltalálnom, hogy mi. Ahogy a dokiról is biztosan állítottam, hogy nem százas.
Dee hiányzott ebből a kötetből, nem sokat láttuk. Adamért pedig sír a szívem. Pedig kedveltem.
A vége meg hát na. Az köztudott, hogy szadista vagyok, de hogy az írónővel ennyire egy rugóra járjon az agyunk, félelmetes. Szinte az egész úgy történt, ahogy az elgondoltam, hogy történni fog.
Most már csak a folytatást győzzem kivárni!
És igazán kíváncsi lennék, mit írt válaszul Daemon Katy-ék levelezésére...
Ami tetszett:
Hogy kitaláltam, mire is jók azok a fekete bilincsek *szadista vigyor*
Ami nem tetszett:
Nem derült ki, Daemon mit válaszolt Katyék levelére...
"– Milyen gyakran szaladgálsz körbe a házban dalolva? – kérdezte teljes komolysággal. Felé rúgtam, de elkapta a lábujjaimat.
– Imádom a zoknidat.
– Ereszd el a lábamat! – parancsoltam rá.
– Nem feltétlenül azt, hogy rénszarvasok vannak rajta, vagy, hogy egészen a térdedig ér – folytatta, mintha legalábbis olyan hosszú lett volna a lábam. – Hanem hogy olyan, mint a kesztyű.
Az égre néztem, és megmozgattam a lábujjaimat.
– Én ezt szeretem. És ne piszkáld, mert lerúglak a kanapéról!
Csak felvonta a szemöldökét, és folytatta a vizsgálódást.
– Lábtyű, hm? Még sosem láttam ilyesmit. Dee imádná.
Rángatni kezdtem a lábamat, mire ő elengedte.
– Lehet. De tuti vannak eredetibb dolgok is, mint az én lábtyűim. Ne szólj le, ez az egyetlen, amit szeretek a karácsonyban."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése