"Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek.
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során."
Ez a bejegyzés két részből fog állni. Az elején nagy általánosságban fogok írni a könyvről, semmi részlet. A tovább után pedig megtalálhatjátok a nagyon részletes, és erősen Spoileres értékelésem.
Számomra ez az a könyv, amit nem elég egyszer elolvasni. Már olvastam angolul, és utáltam. Ezért is voltam bizonytalan, hogy megvegyem-e, és hogy tetszeni fog-e. Persze megvettem, és rohadjon meg, nagyon tetszett! Annak ellenére, hogy tudtam, mi fog történni, odaszegezett a lapokhoz.
Végre mindent megértettem, amit korábban nem sikerült teljesen, aminek nagyon örültem. Ott voltak a helyszínek is, amik így magyarul még inkább lenyűgöztek, mint eddig. Imádtam a repülőteret, nagyon kedvenc helyszínem lett. Az új szereplőkkel is megbékéltem, főleg Matthewt bírtam.
Ha nekem kellett volna írnom erről a kemény sci-fi témában, szerintem beletörne a bicskám, vagyis a tollam. De az én véleményem szerint Veronica remek munkát végzett: érdekes, meghökkentő és elgondolkodtató volt. Sajnos ez valóban egy lehetséges jövő is lehet.
Első olvasásra a váltott nézőpont nagyon idegesített, most viszont már élveztem, és csak kétszer zavarodtam bele, hogy ki is mesél éppen. Jó volt belelátni Tobias gondolataiba, különösen az volt érdekes, hogyan látja Trist.
Jó, a vége még mindig kiakasztó. Pedig azt hittem most, hogy már tudok mindent, nem fogok kiborulni. Tévedtem, méghozzá nagyot. Több könnyet csalt a szemembe, mint korábban. És nem, ezzel nem lehet megbékélni. De mindenre van orvosság. Már készül a fanfiction hozzá.
Összességében remek egy befejező kötet: a stílusa még mindig lenyűgöző, a történet még mindig izgalmas és érdekes, csak érzelmileg tesz tönkre. Ha más lenne a vége, kedvenc könyvnek nyilvánítanám, de így ezt nem tehetem.
Viszont, ami a legjobban bosszantott az egészben, az a kritikán aluli fordítás. És ezt nem csak azért mondom, mert olvastam angolul. A hibák annyira szemet szúróak voltak, mint Peter kezében a vajazó kés. Aki figyelmesen olvasott, az biztos észrevette őket. Sajnálatos módon nem elírásokról van szó, és többségében nem rossz toldalékolásról. Most komolyan, mikor a black-et kéknek fordítják? Meg az Amity-t Önfeláldozóknak, mikor ők a Barátságosak? És még sok ilyen hiba volt, főleg a könyv elején, szinte fejezetenként találtam. Szégyen, nem szégyen, én ceruzával belejavítottam. Nagyon csalódott voltam ezért.
Tanács mindenkinek, hogy olvassa el, akármennyire is tart tőle. Nem egy könnyed olvasmány, az biztos, és érdemes kéznél tartani egy-két csomag zsepit (stílusosan azt használtam könyvjelzőnek), de nem lehet kihagyni. Ha pedig nem tetszett, adj neki időt, sokat, és próbáld meg újra. Vagy olvass fanfiction-öket, mert sokat segítenek. Nekem kellett fél év, hogy a szívembe zárjam a könyvet.
Akkor most jön a SPOILER! Csak akkor olvass tovább, ha már olvastad a könyvet!
SZÓVAL SPOILER!
Ez egy sátáni könyv! Az egész sorozat az! De figyelmeztet, már a borítón, hogy te ebbe bele fogsz roppanni. "Egyetlen döntés, amelytől megváltozol", mivel ha megveszed A beavatottat, minden megváltozik. Máshogy fogsz nézni a könyvekre, az emberekre, a világra. Aztán ha megveszed A lázadót "Egyetlen döntés, ami tönkretehet", mivel ezzel jönnek a hullámvölgyek, és ezután nem lesz megállás, meg fogod venni A hűségest, ami "Egyetlen döntés az életed", mivel ha egyszer a kezedbe került, és elolvastad, neked annyi.
De hogy rossz könyv lenne? Nem, dehogy. Csak elhiteti veled, hogy imádni fogod, kedvenced lesz, hogy aztán a végén jól a földbe tiporjon.
A városban töltött idő a legjobb szerintem. Főleg, mivel itt kapunk pár romantikus jelenetet. Két kedvencünk végre rájött, hogy még egyszer sem randiztak. Na nem mintha eddig alkalmuk nyílt volna rá... És ez tetszett nagyon ebben a kötetben: a sok romantika, a sok csók, de mégis megmaradtak olyan kis esetlennek, mint az elején, és még mindig nem voltak odaragadva a másikhoz. Ez az, ami nagyon tetszik a kapcsolatukban, hogy képesek megállni a saját lábukon, nem kell mindig a másikba kapaszkodniuk.
Karakterfejlődés szempontjából Tris megint kitett magáért. A második kötetben lévő depresszív hangulatot levetkőzi magáról, és hatalmasat lép előre, igazi badass hősnő lesz belőle. Az egyik kedvenc jelenetem, mikor Nita megmutatja nekik, milyen pusztítás okozott a háború, és Tobias nem bírja tovább nézni, elfordul, Tris pedig végignézi anélkül, hogy kiborulna, bár feszültté válik. Erős lett, igazán erős. És vannak céljai, tervei...
Ez a génmanipuláció számomra még mindig elég nehéz... Teljesen nem békéltem meg vele, de mindenre magyarázatot ad. De kemény téma, és ha belegondolunk, nem kizárt, hogy a nem túl távoli jövőben ilyen kísérleteket fognak végezni a tudósok. Viszont itt ebben az egész tiszta és sérült génű megkülönböztetésben nem sok logika van. Mármint oké, módosították a géneket, még rosszabb lett a helyzet, de a kiinduláskor is épp az volt a probléma, hogy az emberek könnyen bűnbe estek. Így értelmetlen a géntiszták előnyösebb megkülönböztetése.
Natalie kapcsolata a kinti világgal érdekes fordulat a történet szempontjából. Főleg, mikor rájöttem, hogy egy évvel idősebb akkor, mint Andrew. Vajon a férje tudta, hogy ő a kerítésen kívülről érkezett a városba, és mi van odakint? Szerintem lehet, hiszen a videóról, mint vezető, neki is tudnia kellett. Ebbe megint érdemes belegondolni.
Kapunk két új fiatal karaktert a történetbe. Az egyik Matthew, a fiatal tudós, aki barátnőjét veszítette el a Hivatal elvei miatt. És ez a srác tuti halálisten, mert almát eszik, még a csutkáját is... :) Bírom a karakterét, amiért segít a bandának. Igazi Művelt lenne. Tobias ellenfelet lát benne egy pillanatig, bár erre nem nagyon derül fény. Aztán ott van Nita, a génkárosodott lány, aki kapcsolatot létesít Tobiasszal, aki megbízik benne, miután kiderül róla, hogy mégsem Elfajzott, és nem olyan tiszták a génjei, mint Trisnek. Ekkor elég sebezhető időszakba kerül, ezért is bízik meg jobban egy idegenben, mint a saját barátnőjében, sajnálatos módon. Így Tris is kap egy "vetélytársat".
Uriah... Sajnáltam szegényt. Igazából az ő halála a legértelmetlenebb a sorozatban, pedig az egyik legkiemelkedőbb karakter, a napsütés a sok borzalom és sötétség között. Ráadásul Bátor, igazi harcos, és így kell végeznie? Balesetben, amitől agyhalott lesz? Ez nagyon fájt a számomra. Az meg különösen, hogy szerintem Veronica csak azért írta őt ki, hogy Tobias bűntudatot érezhessen, amiért kezeskedett abban a cselekményben, ami a fiú halálához, akire neki kellett volna vigyáznia, vezetett. És aminek az lett a következménye még, hogy a kapcsolata Trisszel a szakadék szélére sodródott.
Christina és Tris kapcsolata az egyik kedvencem a sorozatban. Igazi barátság az övéké, ami sok-sok megpróbáltatáson megy keresztül, de mégis kitart. Christina megbocsájt Trisnek, amiért az megölte a szerelmét, amihez nem kis jóindulat kellett. És szegény Christina, hullanak mellőle a barátai. Amikor pedig Tris megígéri neki, hogy őt nem fogja elveszíteni, hát megkönnyeztem...
Natalie és David kapcsolata viszont elég rejtélyes maradt. Vajon Natalie tudta, hogy a férfi tényleg szerette? Nem tudom, de az biztos, hogy David féltékeny volt Andrew-ra. Abban sem vagyok biztos, hogy David igazából hány éves, sosem említik meg a korát, sem más tulajdonságát. Igazából ő végig arctalan marad a számomra. Kicsit a szerelme Natalie iránt olyasvalaminek tűnik számomra, mint amit Piton érzett Lily iránt a Harry Potter könyvekben. Azzal a különbséggel, hogy Piton nem ártott volna a halott szerelme gyermekének...
Lassan elkezdhetek a végéről beszélni. Nehéz lesz. Úgy hatszor sikerült sírva fakadnom rajta olvasás közben, és még most is beleremegek, ha rá gondolok.
Ami először is nagyon kiborított az a tudat volt, milyen gyorsan pörög a cselekmény. Az utolsó hét kitette körülbelül a könyv felét durván. Most persze az 50. fejezetig nézve... Szerdán még Tobias és Tris kapcsolata a szakítás szélén áll, csütörtökön Tris kimegy a határvidékre, ahol Amar rávilágít számára, hogy minden kapcsolatban megvannak a nehézségek, este megbocsájt Tobiasnak, kibékülnek. Pénteken ott a tanácskozás, ahol eldöntik, hogy kitörlik a város memóriáját, utána pedig Tris határozza el, hogy ő törli a Hivatal emlékeit. Utána pedig Tris túljut a félelmén, és hivatalosan is Hatos lesz belőle, mialatt játszanak egy parti vetkőző sakkot Tobiassal egy használaton kívüli hotelszobában, ahol szombat reggel ébrednek. Ezután megtanítják lőni Calebet, majd Tobiasék a városba indulnak, Trisék a Fegyverlaboratóriumba...
Mikor elköszönnek egymástól Tobiasszal, és a fiú mondja, hogy "Hamarosan találkozunk.", megnyíltak a könnycsatornák... Az ilyen mondatokért utáltam Veronicát nagyon. NAGYON! Az egész kötet tele volt ilyen apró utalásokkal a könyv végét illetően.
Caleb... Muszáj róla is beszélnem. Megsajnáltam a végére. Nem nagyon, de egy kicsit igen. És érthető is, ha belegondolunk a helyzetébe. Mardossa a bűntudat, amiért rossz döntést hozott, és elárulta a húgát, aki nem akar megbocsájtani neki. De bocsánatot nyerhet a feláldozza az életét, ezzel megmentve egy csomó embert. Csakhogy fél. Fél a haláltól, fél a fájdalomtól. És amikor az őrök utolérik őket, nem tudja, mi tévő legyen. Ő nem Bátor, őt nem képezték ki az ilyen helyzetek kezelésére. Amikor pedig Tris átveszi a helyét, és térdre kényszeríti őt, hogy túsznak használja, rájön, hogy nem tud mit tenni, és ismét elárulja a testvérét, mert képtelen rá, hogy megvédje. Ez nem jelenti azt, hogy elfogadom azt, hogy ilyen. Csak valamilyen szinten megértem.
Ahogy azt is kezdem megérteni, Tris miért dönt úgy, hogy nem hagyja meghalni a testvérét. Neki ott az esély, még ha halvány is, hogy túlélheti, míg Calebre a biztos halál várna. Ráadásul tuti elbukna, mivel nem lenne annyi kitartás benne, mint Trisben. Könnyű préda lenne Davidnek.
De amúgy nagyon érdekes, hogy igazából senkinek nem kellett volna meghalnia, mivel David akkor a félelem-igazságszérum kombo alatt elárulta a Fegyverlaboratórium kódját. "Az ő neve...", közben Trisre nézett. Natalie neve lett volna a kód... De erre senki nem jött rá. Senki...
Így Tris bemegy a laborba. Az a Tris teszi kockára az életét egy városért, aki végre megtalálta önmagát, van miért élnie, és élni is akar, mert tervei vannak, látni akarja a jövőt, ott akar lenni Tobiasszal. És "erős, legyőzhetetlen és halhatatlan", mikor legyőzi a halálszérumot, amit elvileg senki sem győzhetne le. És Tobiasra gondol, és arra mennyire élni akar. Ez az élni akarás juttatja tovább.
És ott van David. David, aki tolószékben ül, fáradtan, de hidegvérrel néz rá, fegyverrel a kezében. Eddig is tudtuk róla, hogy nincs tekintettel mások életére, de mikor a szerelmének a lányára szegezi a pisztolyt, és közli vele, hogy "kinyírlak", hát itt már tudjuk, hogy ő egy igazi rohadék. Egy rohadék, amiért hátbalövi a főhősünket, amiért elveszi tőle a jövő lehetőségét, azt az erőt, ami pár perce még tombolt a fiatal testében. Undorodom ettől az embertől. Meg kellett volna halnia neki is. De nem, Veronica csak a jókat öldösi.
Tobias eközben a városban kibékül az anyjával. Sosem kedveltem Evelynt, de most egy kicsit megbocsájtottam neki. Nem lehetett könnyű élete. Azt persze nem bocsájtottam meg neki, hogy magára hagyta Tobiast a köcsög apjával, de végül mégis a fiát választja és nem a hatalmat. Megtört egy nő, és szerintem mindent azért csinált, hogy a fiának egy jobb világot teremthessen, de elbukott az önzésében. De észhez tért.
Utálom a havat. Mióta olvastam a könyvet, gyűlölöm. Emlékszem, télen mikor havazott, elsírtam magam, mert eszembe jutott Tris, és Tobias és a hazaút a központba. Gonosz Veronica, amiért ezzel az átkozott költői képpel hozakodik elő. Hisz mit is jelképez a tél, a hó? Az elmúlást, a halált. UTÁLOM!
Fáj a szívem Tobiasért. Szegény srác már így is sokat szenvedett, és már épp eléggé összetört belül. És végre talált valami jót is az életében, amiért érdemes volt nap mint nap felkelnie, és erre azzal kell szembesülnie, hogy rövid öröm volt csupán, mindennek vége. Nem lehet egy kellemes érzés, sőt pokolian fájdalmas lehet, ha azzal kell szembesülnöd, hogy tervekkel és vágyakkal telve lépsz be egy ajtón, és közlik veled, hogy életed szerelme halott. Soha többé nem lehetsz mellette, nem fog többé átölelni, megcsókolni... És a hullaházas rész... Nagyon sírtam. Azon meg főleg, mennyire összetörik, és már azon van, hogy törli az emlékeit, annyira fáj neki Tris elvesztése.
Sok dolgot sajnáltam itt. Egyrészt, amiért alig kerül szóba Tris. Nem beszélnek róla, nem gondol rá Tobias. Meg sem említik, hogy az áldozata egy város emlékeit, életét mentette meg. Hős volt, még ha nem is akart az lenni. És sajnálom, hogy csak most tudjuk meg, hogy Tobias korábban is látta Trist, még az Önfeláldozók között.
Az epilóguson sírtam a legjobban. Na nem a kötélcsúszdás részen, ami nagyon szép megoldás a hősünk hamvainak szétszórására, és Tobias elkötelezettségére, hogy egyszer először és valószínűleg utoljára megteszi ezt Trisért, és Bátor lesz. Nem, a felismerés döbbentett meg. Nem tudom, ki mit gondolt, mennyi idő is telt el az első kötet eleje, és a harmadik vége, Tris elvesztése között. Hát kevés. Nagyon kevés. Az igazság feketén fehéren ott áll az Epilógusban. "Két és fél évvel később" és a Választási Ünnepség napja lenne. Szóval mindössze hat hónap volt az egész történet. Ebből kb 5 hónap volt az, amit Tris és Tobias együtt töltöttek. Elkeserítő. Ezért haragszom nagyon Veronicára, hogy nem adott nekik több időt, és amiért ilyen szinten megtörte Tobiast. Most komolyan, Négyes mint politikus? Na ne már! És egyedül van. Oké, hogy ott vannak neki a barátai, de úgy éreztem, nem tudja elengedni Trist igazán. Aminek önző módon örülök, mert nem tudom elképzelni más lány mellett, pedig csak 18 éves (21...).
Nem is tudom miről kéne még írjak. Összességében még mindig zseninek tartom Veronicát, és nagyon hálás vagyok neki, amiért megteremtette ezt a csodálatos világot és ezeket a nagyszerű karaktereket, de egyúttal nagyon de nagyon dühös vagyok rá, amiért így kellett lezárnia a történetüket. Nem ezt érdemelték a karakterek. Nekem Tris a kedvenc karakterem az összes elolvasott könyvemben, mindegyiket beleszámítva, és az első női főhős akit szeretek. ráadásul hasonlít is rám, ezért egy kicsit olyan nekem mint egy példakép, egy barát, ezért nehéz nekem beletörődnöm abba, hogy így kellett meghalnia.
Na egy zene, ami szerintem nagyon illik ehhez a könyvhöz, de nem ajánlatos az olvasása közben hallgatni, hacsak valaki nem akar sírógörcsöt kapni:
Ami tetszett:
Tris jellemfejlődése, és a kapcsolata Tobiasszal. A leírások, a csavarok.
Ami nem tetszett:
A vége, a karakterek elárulása...
Kedvenc idézeteim:
"Belészerettem. De nem szeretnék csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választásom rajta kívül. Azért tartok ki mellette, mert ez a döntésem, nap mint nap, amikor felébredek, minden áldott nap, amikor veszekedünk vagy hazudunk egymásnak, vagy csalódást okozunk a másiknak. Újra meg újra őt választom, ő pedig engem.”
"Nem tartozom sem az Önfeláldozók, sem a Bátrak közé, sőt az Elfajzottakhoz sem. Ahogy a Hivatalhoz, a kísérleti városokhoz és a határsávhoz sem. Azokhoz az emberekhez tartozom, akiket szeretek, ők pedig hozzám tartoznak – azt, hogy ki vagyok, sokkal inkább ők határozzák meg: a szeretet és a hűség, amellyel viszonyulok hozzájuk, mint bármely szó vagy csoport."
"Annyira féltem attól, hogy újra meg újra összeütközünk majd, ha együtt maradunk, és hogy az összecsapásaink ereje megtör engem. De most már tudom, hogy olyan vagyok, mint a penge, ő pedig a köszörűkő…
Erősebb vagyok annál, hogy ilyen könnyen eltörjek, és valahányszor megérintem őt, csak még jobbá és élesebbé válok."
"Egyik kezemmel megszorítom a vállát, a másikkal végigsimítom a haját. Még mindig meglep, hogy a tincsei véget érnek a nyakánál. Örültem, amikor rövidre vágta a haját, mert ez a frizura már egy harcoshoz illett, nem pedig egy lányhoz, és tudtam, hogy akkor erre volt szüksége."
"Nem szoktuk meggondolatlanul megérinteni egymást, ezért minden érintésünknek jelentősége van: erőt ad és megkönnyebbülést is jelent."
"– Szó, mi szó, nem vagy valami kedves – jegyzem meg mosolyogva.
– És ezt épp te mondod.
– Naaaa, én tudok kedves lenni, ha akarok.
– Hmm. – Megkocogtatja a bőrét az álla alatt. – Akkor mondj egy bókot!
– Veszettül jóképű vagy."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése