"Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül.
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba."
Kicsit nehezen indultam neki a történetnek, de a közepétől már le sem tudtam tenni a könyvet. Durva és sokkoló, olyan lelki folyamatokkal, amihez a legtöbb embernek nincs „szerencséje”.
Az írónő stílusa még mindig magával ragad, néhol már pofátlanul durva, amit ír, és csak nézel, hogy ez meg hogy, vagy milyen igaz… Elképesztően részletesen hozza Lia fejében végbemenő dolgokat.
Amit viszont mégis felróhatok az írónőnek, az Elijah karaktere. Annyira bírtam a srácot, de olyan kevés szerepet kapott, pedig még rengeteg lehetőség rejlett volna a karakterében.
Egy kis romantikát is elviseltem volna, legalább a legvégén.
De ezek ellenére is nagyon tetszett a könyv a maga sokkoló tartalmával. Ezt az is bizonyítja, hogy az éjszaka közepén fejeztem be az olvasását, ami rám nem jellemző.
Ami tetszett:
Az állandó számolgatás. Olyan hitelessé tette a sztorit.
Ami nem tetszett:
Hogy Elijahról nem sokat tudunk meg, pedig nagyon jó karakter.
Kedvenc idézetem:
"Ez a lány didereg, és ruhástól bebújik a takarók alá, és beletemetkezik egy könyvbe, amelyet már vissza kellett volna vinnie a könyvtárba; egy tündérmesébe, amelyben patkányok vannak, és csontvelő, és égető átkok. A mondatok kerítést építenek köréje, tízpontos Times Roman-barikádot, nehogy túl közel jöhessenek a tüskés hangok a fejében."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése